Lehet-e szeretni azt, ami egyben saját elégedetlenségünk és kudarcaink jelképe? Mi történik, ha valaki egész életében a háttérben marad, és hiába vágyik arra, hogy egyszer ő kerüljön a figyelem középpontjába? Patrick Süskind A nagybőgő című monodrámája egy különös zenész életén keresztül beszél magányról, önáltatásról és beteljesületlen vágyakról. A mű ezúttal szokatlan színpadi megközelítésben, a pantomim és a próza ötvözésével valósult meg a Barangoló alprogram Előadásműhely keretében. A bemutatót november 12-én tartottuk a Déryné Központ Színháztermében.
A történet főhőse egy zenekari nagybőgős, aki eleinte szenvedélyesen bizonygatja, hogy az övé a világ legcsodálatosabb hangszere, a nagybőgősök pedig a zenészek között is a legfontosabb szerepet töltik be. Saját magát természetesen közülük is kiemelkedőnek tartja. Ahogy azonban egyre többet mesél életéről, lassan lehullik az önbizalom álarca. Kiderül, hogy valójában gyűlöli hangszerét, és mélyen elégedetlen mindazzal, amivé az élete vált. Egykori döntéseit bánja, lehetőségeit elszalasztottnak érzi, miközben egyre inkább saját magányának foglyává válik.

A főhős zenei világát nemcsak saját hangszere határozza meg, hanem a nagy zeneszerzőkhöz fűződő sajátos viszonya is. Mozartot túlértékeltnek tartja, Wagner műveit pedig élesen bírálja. A zeneszerzőkről, a nagybőgő zenekari szerepéről és a klasszikus zene világáról megfogalmazott véleményei egyszerre árulkodnak szakmai felkészültségéről, különcségéről és keserűségéről. A zenei fejtegetések mögött ugyanis mindvégig ugyanaz a személyes történet húzódik meg: egy muzsikusé, aki valójában saját mellőzöttségéről és beteljesületlen ambícióiról vall.
Patrick Süskind műve egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató. A főhős cinikus megjegyzései, túlzó önigazolásai és komikus helyzetfelismerései mögött egy esendő ember rajzolódik ki, aki szeretne kitörni a neki jutott szerepből. A nagybőgő számára egyszerre munkaeszköz, kényszerű társ és az elszalasztott élet jelképe. A zenész vallomása így jóval túlmutat a hangszerhez fűződő ambivalens viszonyon: arról is szól, hogyan válhatnak saját döntéseink a korlátainkká, és meddig őrizhetjük meg a változtatás reményét.

A Bánovics Ottó rendezésében, Jánosi Ferenc előadásában színpadra került produkció különleges alkotói vállalkozás. Az előadás a pantomim eszközeit folyamatos szövegmondással ötvözi, díszlet nélkül teremtve meg a történet világát. A beszéd és a mozgás együttes alkalmazása a hagyományos monodrámától eltérő színpadi nyelvet hoz létre. Az alkotók egy új műfaji lehetőség kipróbálására vállalkoznak, amelyben a színészi test kifejezőereje ugyanolyan fontos szerepet kap, mint az elhangzó szöveg.
A Barangoló alprogram Előadásműhelyének keretében létrejött produkció a színházi kifejezés új lehetőségeit kutatja. A kísérletezés nem csupán a megvalósítás formájában jelenik meg: a díszlet elhagyásával a figyelem teljes egészében az előadóra, a szövegre és a mozdulatokra irányul. A letisztult színpadi jelenlét lehetőséget ad arra, hogy a néző közvetlenül kapcsolódjon a főhős belső vívódásaihoz, miközben a humor és a drámai mélység egyszerre érvényesül.

A történet végén a nagybőgős mégsem mond le teljesen a reményről. Hátha holnap másképp alakul minden. Hátha egyszer eljön az a pillanat, amikor több mint kétezer ember szeme láttára végre ő kerül a középpontba. Mert talán sosem késő kilépni a háttérből – még akkor sem, ha az embernek ehhez először saját magával kell szembenéznie.
Bemutató: 2026. november 12.
Helyszín: Déryné Központ, Színházterem
Rendező: Bánovics Ottó
Előadó: Jánosi Ferenc
Színház mindenkinek!

